Magányosan bandukolok a két bakancs szélességben kitaposott gerincen. Alattam a horgászok némán körbeállják a léket, kapás reményében. Kicsit távolabb, a szürkeségbõl a nap sugarai világítják meg a hullámosra fagyott vizet. A havat csak a szél lapátolja, kupacokat, apró hegyekre emlékeztetõ formákat rajzolva belõle. Magányosan álló lámpa jelzi az egybe olvadt föld és víz határát a nagy fehérségben, árulkodva, itt az éj leple alatt is van élet, ha zöldül minden. Sehol senki. A nyáron oly forgatagban úszó vidék most üres. Egy-egy vad nyoma látható csak a fák között, s a jégbe zárt hajóutak is a nyári napokról álmodoznak. Az elfelejtett csónakok vízi páncélba burkolózva, hótakaró alatt csendben pihennek, jobb sorsra érdemes vitorlás társaik kinn a parton, letakarva, árbocuktól megfosztva bíznak egy jobb világ reményében. Másik oldalamon az alvó öreg falu fölé ágaskodó dombon az apátság magasztos reményteli világot sugall. Néptelen, apró nyaralók. Magára hagyott öreg villák. Üresen kongó magas szálloda tetején felejtett zászlót lobogtat a szellõ, míg a parkban magára hagyottan, nyikorogva lengedez a hinta gyerekzsivajra várva. Néha egy-egy rendõrjárõr autóban ülve suhan el közöttük emberi nyomok után kutatva, hátha bûnös lelket le. A havas fõutcákban néha-néha elrobog egy-egy eltévedd mai vándor. Ki tudja, lehet a tájat szemléli, vagy a hazautat keresi. A turistajelzéseket õrzõ fákat hóba taposott ösvény köti össze körbeölelve ezt a téli álmot alvó vidéket, jelezvén a magányos vándornak, nincs egyedül.
Nyitni kék, nyitni kék! –madarak csiripelik a csupasz lombkoronák rejtekébõl midõn behavazódott odú ad téli szállást a hófödte fészek helyett a tavasz hírnökeinek. A Nyereg hegyen tartok a Csúcshegy irányába, magamban dúdolva az Omega Égi jel számát. Szívemben dal született s csak az emlék marad. De milyen emlék! Közben megfogalmazódott a beszámoló címe, utalva a klasszikus egynapos Benelux kerékpárversenyre, ahol szintén elõfordulhat minden.
Ugyanis született ígéret mára bõven. Az idõjósok rémisztgettek minden cudar dologgal, mely arra ösztönözte az embert, ki se keljen az ágyból. Jósoltak negyed méter havat nyugatra, esõs ónos nyavalyát középre és keltre, erõs szelet, hófúvást, és ráadásként vörösbe burkolták a fél országot. Azonban akadt egy maroknyi ember kik úgy gondolták néhány száz kalandorral, hogy hazánk egyik legszebb tájegysége nem csak nyáron lehet szép, mikor turisták milliói keresik fel e környéket, hanem télidõben is, mikor a csend visszhangzik csak. Emlékeim szerint soha nem jártam még erre, így elég volt egy jel, s a vándor útra kelt a 2010-es év februárjának második szombatján (is).
Hajnali háromnegyed öt körül lehetett mikor a bakancsot lábamra húztam, s a zsákomat a hátamra kaptam. Bõ egy óra múlva már a népligeti buszpályaudvaron vártam a pénztárnyitást, s gondolkodtam el azon, hogy az induló járatok szerint meglepjem-e Született Királyunkat Orosházán, vagy eredeti terveimnek megfelelõen, a fél hetes járattal Balatonfüred érintésével Tihanyba utazzam. Végül nem engedtem a leendõ meglepetés erejének. A Petõfi híd érintésével hamarosan az autópályán haladtunk a magyar tenger felé. Utunkat csak néhány enyhe hóátfúvás nehezítette. A füredi átszállásnál éreztem meg elõször a szél erejét. Tihanyban gyenge napsütés, gondos és vidám szervezõk fogadtak a helyi iskolában. Nem számítottak ily sok vándorra, de korrektül kezelték a helyzetet, mintha mindig is ekkora tömeget vezényelnének. Gyorsan elintéztem a regisztrációt, és az itinert szemlézve leírás nem sok, de minõségi térkép volt rendesen, segítendõ az ellenõrzõ pontok megtalálását. Néhány sorban jelezték, vándor ne siess, idõd van bõven, és látnivalóból sincs hiány. Igazuk volt. Bizonyítja ezt az a tény is, hogy a fotógépem memória kártyájára közel egy tucat kép került kilométerenként.
Az iskolából kilépve a Belsõ tó partján haladtunk tömött sorokban dél felé néhány lépést, majd nyugatnak fordulva néhány tíz méteren át tartó oldalszélben széthúzódott a sor. A fák közé beérve és felfelé kaptatva az elsõ emelkedõn kellemes napsugaras téli erdõben gyönyörködtünk, majd a Hármashegyi kúpról nyílt csodálatos kilátás a falura és az azt körülölelõ tájra. Néhány száz méter után az Átjáró barlangnál kaptam meg elsõ pecsétemet. Visszatérve a kúp aljába kezdõdött az ereszkedés a tó partjára, majd azt északnyugati irányba kerülve szõlõtõkék között vezetett utam. Helyenként a szél munkájának köszönhetõen bakancsszár fölé érõ hóban, de többségében hótól eltakarított úton érkeztem meg az Apáti templomhoz, mely a 71-es fõúttól néhány tíz méterre található fák ölelésében. Talán ezért nem láttam még nyeregbõl sem a Tour de Pelson az úton haladva. Itt édesség és forró tea várta a túrázókat -védve a környezetet hozott, vagy a szervezõk által a rajtban adott pohár segítségével. Innen szélcsend és napsütés volt társam a szép emlékek gyûjtögetésében egészen hazáig. Egy hosszabb emelkedõ következett a Nyereg hegyre. Itt láttam meg elõször a befagyott Balatont, majd kisebb nagyobb megszakításokkal a partvonalat követve a hegyoldalba haladt a kijelölt út.
A Csúcshegyi ellenõrzõ állomás után lefelé halad az ösvény majd a vadászházat érintve a Hálóvetõ volt a következõ érintendõ pont. Nevébõl következtetve gondoltam a tóparton lesz, de a hegycsúcson állomásozó szervezõk tájékoztatása szerint a hely ez a magaslat az, ahol vannak. Innen erdõben kanyarogva visszatért a túraút Tihanyba majd a szemközti Akasztó dombon gyümölccsel kedveskedtek a pontõrök. Balatonfüred távoli látképének kíséretében tért vissza a jelzett út a falu határában lévõ parkolóba, ahonnan a 15-ös táv visszaért az iskolához, a hosszúsok pedig a fõutcán bandukolva néhány száz métert egy lépcsõn jutottak le az üres kikötõbe, ahol ismét tea és édesség várta a Barátlakások irányába tartókat. Némi tóparti séta után megkezdtem az utolsó hosszú mászást a cél felé. Az apátság alatt a hegyoldal õrzi az emlékét a hajdani szerzeteseknek, akik lakásukat a vulkanikus kõzetbe vájták, biztosítva örök panorámát és csiklandozó reggeli napsugarakat maguknak. A felfelé út fele még hátra volt, mely szerpentinként kanyarogva vitt fel a tetõre apró adagokban elénk tárva a közel teljese körpanorámát. Hamarosan az utolsó ellenõrzõ pontot is magam mögött hagytam miközben a Rákoskerti Lemaradás csapatát értem utol. Az utolsó közel két kilométer már a faluban vezetett érintve az apátságot, melyet a mai napon az itiner felmutatásával ingyen lehetett meglátogatni. Az utolsó lépések már ismét a Belsõ tó partján vezettek. A célban a hosszú sor ellenére is gyorsan átvehettem a teljesítésért járó oklevelet, kitûzõt és ebédjegyet, melyet a buszindulás miatt megtartottam emlékbe. Gyors pakolás után irány a buszmegálló és a Volán járata a kiírtnak megfelelõen érkezik. Füreden egy óra várakozás a csatlakozásra, majd egy tapasztalt idõs sofõrnek köszönhetõen – ki Zalaegerszegrõl jött felfele üresen, és besegítendõ a tapolcai járatnak hozott fel minket a Fõvárosba gyorsjáratként- a 71-es elkerülõn hómarók és hótolók között, majd az autópályán suhantunk személyautókat és kamionokat magunk mögött hagyva.
Fél nyolc után már az otthoni forró zuhany gyógyító varázsát élveztem, miközben az élményekben gazdag kellemes bakancsos 20 km élményeit raktároztam örökre az emlékeimbe, és az új kaland gondolatain töprengtem.