(Avagy: A beavatás)

Miután megérkeztünk Szilvásváradra, kis pihenő után átvettük a rajtszámokat, majd elfoglaltuk a szállásunkat. Kipakolás után mindenki a bringáját babrálta, később elmentünk vacsorázni és tekertünk egyet a környéken, hogy megtapasztaljuk, mi vár ránk. Ezt követően a tészta-partin töltődtünk fel energiával, amit "maláta szörppel" öblítettünk. Este arra ébredtem, hogy esik. Már egy hete, hogy Szilvásváradot áztatják az égiek... Visszaaludtam, reggelre úgyis eláll. Végülis, örökké nem eshet. Igazam volt, elállt… Egy kis időre, majd újult erővel ismét a versenyzőket próbálta eltántorítani a megmérettetéstől, több-kevesebb sikerrel. Rövidtávon megritkult csapatunkból csak hárman álltunk a rajthoz.
Nyurgusz, aki már látott pár versenyt, magabiztosan utasított maga mögé minket, első maratonozókat. (Tulajdonképpen csak arra emlékszem, hogy zöld esőkabát volt rajta.) Zoozooval összeállva kezdtünk neki a mászásnak. Alföldi származásomnak köszönhetően, ahol a legmagasabb "hegy" a Tisza-gát, nem igazán rajongok a hosszúra nyúlt, számomra végeláthatatlan felfelékért. De hát ez van. A lejtőkért meg kell szenvedni. Zoozoo nyomába szegődve közeledtünk a "Felhőkarcolónak" átkeresztelt kilátóhoz. A panoráma kivételesen szép lehetett volna, de a felhőktől semmit sem lehetett látni. A homályalagútban csak két dologban voltam biztos, miközben komótosan haladtunk el sporttársaink mellett:
- Az első, hogy a sebességmérőm hamarabb adta be a kulcsot, mint én. - A második, hogy a pulzusom a csillagos egekben jár, amit lüktető fogtömésem is serényen jelzett. (De jó! Van beépített pulzusmérőm!) Miután kivégeztük az aszfaltos mászást, (részemről kis híján az emelkedő nyert... ) jöhetett a saras tolás. Itt senki sem próbálkozott tekeréssel. Felesleges lett volna a lehetetlen kihívásra pazarolni amúgy is fogytán levő erőnket. Lassacskán véget ért a mászóiskola, ahol minden diák rendesen megtanulta a leckét. Éreztem, közeledik az én időm.
Végre vízszintesbe váltott a pálya, kisebb lejtőkkel és Tisza-gátat nem meghaladó emelkedőkkel tarkítva. Itt kezdtem igazán elememben érezni magam. Már nem csak Zoozoo nyomában kullogtam, fújtatva, mint megfáradt vadkan, hanem egymást váltogatva haladtunk a frissítő pontig. Az elázott fékek már csak immel-ámmal voltak hajlandók kontrolálni a sebességet, de a’sszem nem is igen vettük igénybe a szolgáltatásukat. Itt érte el a verseny a tetőpontját, ami 900 métert meghaladó magasságot jelent.
Életem első frissítő pontján nem sokat időztünk. Egy banán és egy kis folyadékbevitel után ismét egymás kergetésébe kezdtünk. (Tényleg?! Miért épp’ banán?)
Kiegyensúlyozottan haladtunk tovább. Zoozoo jobb kondijának és több megmászott hegyének köszönhetően, a felfeléken rendre elhúzott. Szerencsés gumiválasztásomnak (Nem volt nehéz választás... Van még egy garnitúra inkább aszfaltos jellegű.) köszönhetően megszerzett előnyét viszont a sáros lefeléken kíméletlenül behoztam. Útközben sporttársam bemutatott egy Chaplin paródiát, de mivel nem lett semmi baja, egy könnyed nevetéssel tovább gurultunk. Így érkeztünk a második frissítőhöz, ahol már csokit is kaptunk.
A tankolást követően még volt egy kevés vízszintes és végre eljött, amit már hosszú kilométerek óta vártam. A nagy lejtőzés. Zoozoo előre engedett. A sok mászás után némi lelkiismeret furdalással hagytam el !7;t, mivel idáig együtt küzdöttünk. Pár évet motoroztam a hegyekben és az ott tanultakat most jól tudtam kamatoztatni. A legfontosabb: "Néha segítségül kell hívni Fortunát, különben megfeledkezik rólad és végképp elhagy." Lefelé sok kollégát utasítottam magam mögé. Igaz, sárral teli szemekkel nem tűnt olyan veszélyesnek a pálya és a fékeim is szabadságra mentek. De hát, mint ahogy a vicc is tartja a kisebbségi lókupecről: "Nem vak a ló, csak vakmerő!" Hat kilométeren keresztül száguldoztam lefelé a felismerhetetlen összetevőkből álló sárban. Voltak pillanatok, amikor már kezdett unalmasnak tűnni, de ekkor mindig szembejött valami furfangosság, amit muszáj volt kikerülni.
A cél előtt két technikai problémának köszönhetően beért a társam. Örültem, hogy majd együtt gurulunk át a célvonalon, de figyelmeztetőleg kiáltott, "Nincs fékem!" Nincs mese! Vége az ábrándnak, a közös érkezésről! Menekülni kell! Két kanyarral arrébb megláttam Hápit, amint fényképezőgépével babrál és kiabál nekem, hogy: "Várjál! Még nincs kész!" Valahogy nem volt kedvem a cél előtt 300 méterrel megállni és jó képet vágni… A finis végén várt Hókuszpók, aki mágikus chip leolvasójával a hátam mögött kuruzsolt valamit. Az első kérdésem a tömeghez: "Vége?! A pokolba, de jó volt!" Majd megpillantottam páromat és egyesületünk tagjait, amint sokatmondó mosollyal emelik fényképezőgépeiket. Vajon mi lehetett olyan érdekes? Utólag belegondolva, a neheze csak a nagy megmérettetést követő napokban jött. A ruhák mosása még hagyján, igaz a vödörben, amiben az előáztattam, másfél centi sár gyűlt össze, de a Dracom… Na az már jóval macerásabb volt. Kiderült, hogy a sár némi intelligenciával rendelkezett, különben nem találhatta volna meg az összes rést, lyukat és üreget a gépsárkányon. A hosszúra nyúlt karbantartáson legalább többször is felidézhettem élményeimet és eltöprenghettem, milyen nagy buli volt az egész. Kár lett volna kihagyni.


SanDiablo