2006. szeptember 3. Mátraháza

Az első Maratonom, de nem csak az enyém, sikerült Marcit is rávennünk, ha már én indulok, akkor ő is, ha én rövid távon, akkor ő középtávon. Úgy terveztem, hogy csak jövőre próbálkozom, de mivel az idén elég sokat tekertem, és nagy örömömre egy új bicajt (Trek 3900) is beszereztünk, a tesóm így rá mert kérdezni, hogy nincs e kedvem elindulni, én rögtön rávágtam, hogy miért ne.
A Maratont megelőző este elég későn feküdtünk le, kinéztünk a Sláger partira, úgyhogy másnap reggel mindenki fáradtan ébredt, Marci picit később is, mint kellett volna, de még éppen időben. Reggel már nagyon izgultam, nem tudtam, hogy megfelelően fel vagyok e készülve, de amíg az ember nem indul el, addig nem is tudja meg. Két kocsival mentünk, Kis Kék Sport Autóval Öcsike, Marci és én, Kis Zöld Sportfurgonnal Hápi, Anyu, Apu, Sanyi. Valeria már szombaton lement. Mikor oda értünk első dolgunk volt, hogy átvegyük a rajtszámokat: az én első rajtszámom 2313. Kaptunk még egy szép maratonos pólot is, aminek nagyon örültem. A bringa lepakolása következett, közben megérkeztek Béres Laciék, Dani is indult.
Bemelegítettünk, akkor már kezdtem megnyugodni, hiszen bringázni megyünk, így nagy baj már nem lehet. Picivel később beálltunk a rajthelyre, tesóm csak annyit mondott "Ahogy tanítottam...". Még aggódtam, mert elég sokan voltunk, és mindenki profi bringásnak nézett ki, arra gondoltam, hogy mit keresek én ott, de Öcsike megnyugtatott, hogy a saját tempómban menjek, nyugodtan, nem szabad, hogy elkapjon a versenyláz. Hátul álltunk, induláskor láttam, hogy tesóm fogja a fényképezőgépet, de fotót nem sikerült rólunk csinálnia, csak hátulról, mert annyira drukkolt, hogy elfelejtette lenyomni a gombot.
A pályát már nagyjából ismertük, egy héttel korábban a középtáv útvonalát bejártuk, úgyhogy nagy meglepetés nem ért minket, de kisebbek igen. Az első szakasz ismeretlen volt, itt kellett hozzászoknom ahhoz, hogy nemcsak magamra kell vigyáznom, hanem előttem mögöttem és mellettem is bringások vannak, a pálya elég köves és csúszós volt, így nagyon kellett figyelni. Mikor kiértünk az aszfaltra, már ismerős volt minden, lazán tekertünk tovább, majd jött a fölfelé elég hosszú kanyargós szakaszon. Beálltam egy kényelmes tempóra, Öcsike pedig végig mögöttem tekert, közben beszélgetett egy "Trekkes" sporttárssal. Az út szélén sokan szerelték a bringát, volt aki ezen a szakaszon végig tolta, ekkora már megnyugodtam, hogy azért vannak velem egy szintű indulók is.
Megérkeztünk az első frissítő ponthoz, rögtön megpillantottam Teri nénit. A szervezők rengeteg energiaitallal, ásványvízzel, banánnal, nápolyival fogadtak minket. Szusszantunk egyet, közben ettem két fél banánt, ittam energiaitalt, amitől helyrerázódtam. Indulhattunk is tovább, ekkor jött az ötlet Öcsikétől, ha kicsit jobban megnyomjuk, utolérhetjük az előttünk haladó Teri nénit, ami sikerült is.
Nemsokára fölértünk, és hosszú lefelé következett, a felcsapódó kövek, repülő bogarak, belógó faágak veszélyesek voltak, valószínű legközelebb csak szemüvegben indulok. Nyilak mutatták, hogy merre folytassuk tovább, köves szakasz következett, amit néhány pocsolya keresztezett, itt a kezem hamar elfáradt. A pocsolyákon már simán átmentem, a pályabejáráson megtanultam, hogyha megállok egy pocsolya kellős közepén, akkor nagy valószínűséggel eldőlök, aminek következtében sarasabb leszek, mintha simán átgázolnék rajta.
Megpillantottunk egy sporttársat, aki szerelt az út szélén. Öcsike megkérdezte, hogy van-e mindene, de nem volt pumpája, így megálltunk segíteni. Ez kb. 10-15percig tartott, páran elmentek mellettünk, majd mi is elindultunk. Jött egy kis változtatatás, előttünk le volt zárva az út, egy nyíl mutatott fölfelé, csak a bozótost láttam először, majd mikor közelebb értünk észrevettük a meredek szakaszt. Én leszálltam a bringáról, itt már megállt a "tudományom", muszáj volt tolnom, Öcsike is jobbnak látta a tolást, sőt a mögöttünk lévő emberke is, úgyhogy hárman mentünk fölfelé. Meghallottuk egy motor hangját, akkor már tudtuk, hogy jönnek a középtávosok, így arrébb kell állnunk.
Közben megtudtam Öcsikétől, hogy a tesóm is simán fölmegy ezen a szakaszon, ami elég hihetetlen számomra, mert én hiába is próbálkoznék, az első kerekem felemelkedne és hátra dőlnék. Majd még egy kis lefelé, és ki is értünk az aszfaltra, ahol a szervezők már kiabálták, hogy nincs sok hátra. Ennek örültem, de tudtam, hogy még egy 2 kilométeres szakasz van a végén, ami elég technikás. A buszmegállónál már tereltek is minket be az erdőbe. Itt már sokszor kellett félreállnunk, mert sok középtávos beért minket, akik iszonyatos tempóval haladtak el mellettünk. Ekkorra már eléggé kimerültem, éhes voltam, de nem volt sok hátra.
Kiértünk az aszfaltra, innen már csak be kellett gurulni a célba. Közben anyuék is előkerültek. Fönt voltak a Kékesen apuval, ami megszokott, de most szerencsére nem gyalog indultak el (ha fölsétálnak, annak mindig eltévedés a vége, bár lehet eddig az volt a gond, hogy én is velük mentem ). Anyu fényképezett minket, a cél előtt Öcsike picit előre engedett és rám mutatott, még a nevem is bemondták.
Megcsináltuk, az időm 02:34:10, ez a kategóriámban 45.-ik helyezést jelentett. Anyuéktól ajándékot is kaptunk, egy-egy nyalókát. Később picit elkezdett esni az eső (hisz én is ott voltam  ), ezért sajnos Marcinak már eléggé csúszós volt az utolsó szakasz. Béres Laciék előttünk, a tesóm nem sokkal utánunk ért célba, majd Sanyi, Valeria és Marci. Ezután megettük a jól megérdemelt bablevesünket, és elindultunk hazafelé. Gratulálok minden célbaérkezőnek!

Hápi Hugi