2007. július 14.

Kicsit félve vágtam bele ebbe az eredetileg tájékozódó-teljesítménytúrának kiírt terepes rendezvénybe. Elõször is nem vagyok egy terepszeretõ fajta, aszfalton érzem magam elememben, másrészt az ismeretlen környezet is elbizonytalanított, így már jó elõre böngésztem a térképeket, itinert, hogy nehogy bajban maradjak. Mint késõbb visszatérek rá még ez sem volt elég.
Veszprémbe épp a végszóra, kilenc órára érkeztünk meg édesapámmal és nõvéremmel, akik ezúttal is támogatták a szállításom és élelmezésem körülményeit. A gyors nevezés és rajtszámfelvétel/feltétel után a teljesítménytúráknál megszokott lendülettel vetettem bele magam, mikor a szervezõk megállítottak holmi regisztráció végett, ugyanis chipes idõmérés volt. Ez is, valamint a részletes útleírás az évek során letisztult, profivá vált szervezésrõl (Happy Bike SE) tanúskodott. Az elsõ két ellenõrzõ pont még Veszprém városában volt, az elsõ a Szerelem-szigetnek nevezett kis hangulatos parkban a vár tövében. Itt a szervezõ kollégák megcsodálták pompázatos kerékpárom, míg a matricát ragasztották a versenylapra (az összes ellenõrzõ ponton adtak egy-egy ilyet). Olyan biztonsággal és rutinnal haladhattam tovább, hogy három sporttárs mellém csapódott mondván, hogy én biztosan ismerem a terepet. Aha. A második ellenõrzõ pontot elhagyván egy széles erdei ösvényen folytatódott az utunk. A harmadik ellenõrzõpont után a Márkói malomnál a híd után egy hosszú beszáradt nyomvályús szakasz következett jobbról egy kalászos takarásában, itt már elhagytak alkalmi társaim, és én is elõzni kezdtem a régebben indult, de lassabb tempót diktáló kerekezõket. Még ezen az úton elkezdõdtek a változatosabb domborzati viszonyok, bizony volt ahol vissza kellett váltani, nehogy kipörögjön a kerék. Utána egy hosszabb aszfaltos rész következett Bándon és Herenden keresztülhaladván, a végén egy hosszabb emelkedõvel, mely végre lelassította egy kicsit a száguldozókat, így többször láthattam életjeleket. Az irányjelzés egyszercsak leterelt egy poros földútra, mely öt kilométeren keresztül vezetett a következõ ellenõrzõ pontig. Itt feltartott még hozzám képest is lassan cammogó két böhöm mezõgazdasági jármû. Aztán elrobogott egy nyolc-tíz fõs társaság, akik megmutatták, hogyan kell szépen leelõzni õket a mezõn átvágva, magamtól eszembe se jutott volna...
A negyedik ellenõrzõ ponton a Fodor-tanyánál megálltam egy kicsit hosszabb szusszanásra egy szendvics, meg egy a közeli forrásból történõ kulacstöltés erejéig. Innen kezdõdött egy pár kilométeren keresztül az egész túra legtechnikásabbnak mondható terepe, mely egy rövid szakaszon összefoglalt minden okosságot, patakon keresztülfektetett rönkökön való áttolást, szûk, iszamós erdei ösvényt, marhagulyán való átkelést, hirtelen lejtõt. Valahol ezen a tájékon elõzhetett meg az a kolléga, aki nem átallott elõször a kilencvenes majd a százharmincas távot lenyomni egymás után (Henger). Eztán kellemesen váltakozó erdei földutakon és aszfalton vezetett az út az ötödik pontig, ahol alkalmilag összeverõdtem egy "véletlenül szintén arra tekerõ" gázlóssal (Phu). Még egy kis technikai segítség is belefért az egyik út szélén dekkoló srácnak, aki úgy feltekerte a láncát, hogy már közel volt a váltótöréshez. Folytattuk a tekerést a hatodik ellen45;rzõ pontig, ahol egy nagyobb csapat pihenõ kerekes látványa fogadott. Itt mûzliszelet várta a szusszanni vágyókat. A fahídon túl vált el a kilencvenesek és a százharmincasok tábora jobbra illetve balra.
A kilencedik (nekünk hatodik) ellenõrzõpont Bakonybélben volt, itt sokan ejtõztek az összes fellelhetõ árnyékban vagy valamelyik vendéglátó egységben. Nekem kellemetlen volt ez a várakozás, mert igazából nem volt teljesen világos merre is kell menni, mert mást mondtak a szervezõk, és mást láttam egy két rutinos kerekestõl, akik az aszfaltos rész felé vették az irányt. Így várnom kellett míg végre két srác fogta magát és nekiveselkedett, akkor még nem is tudtam minek. Haladós murvás rész után elkezdõdött a Mester-Hajagra történõ kaptatás egy fáktól ölelt, de a tûzõ napfényt egy sávon tökéletesen beengedõ részen. Ez annyira nem esett jól, hogy meg is kellett állnom egyszer, mert már nem bírtam a gyûrõdést. Nem hiába emlegették annyit ezt a rész, tényleg megéri egyszer mindenkinek nekifeszülni ennek a vízmosásos, izzasztó emelkedõnek. Fönt a frissítõponton megértõ és egyetértõ arcok fogadtak némi ásványvízzel (nekem annyira nem jön be a bubis fizikai erõpróba közben). Innen lefelé már gyerekjáték lett volna, ha nem nézem be az egyik elágazást, gyanús is volt, hogy eltûntek a szemem elõl a kerékpáros társak. No, vissza is fordultam, mikor egy gázlós bicajos suhant velem szembe. Hát akkor nincs olyan nagy probléma, hajrá. Persze nem véletlenül volt gyanús a dolog, de nem volt helyrehozhatatlan, csak egy darabig azon az úton mentem visszafelé, ahol még pár órája fölfelé kaptattam. Itt volt egyébként a túra leghosszabb gyors szakasza, ahol még a nehézkes terepgumijaimmal is 60 km/h-val sikerült engedni neki. Innen a 8-as útra kényszerültem, majd vissza a terepre a tizes ellenõrzõ ponthoz, úttalan, poros, zötykölõdõs utakra. Itt már a kerékpárnak is elege volt a rárakódott szutyokból, recsegett-ropogott, hát még én. A hangulatomon már az se tudott javítani, hogy az út Veszprém egyik kietlen illegális hulladéklerakója mellett vezetett el. Azért a szervezõk gondoskodtak arról, hogy a város egyik nevezetességén, a viadukton átvezessék a megfáradt bicajosokat. Mikor beértem taps fogadott, kitûzõ, ajándék kerámia és kulacs valamint plakett volt az érdemem. Összefutottam Hozéval is, aki a 130-as távon ment, mint kiderült nagyon jó idõvel. A magam részérõl 6 óra 15 perces bruttó idõvel zártam ezt a 87 kilométeresre sikerült kimerítõ túrát, de megérte, mindenkinek csak jó szívvel ajánlhatom.

További képek: http://www.gazlo.hu/gazlo_galeria_2.html
Eredmények: http://www.gazlo.hu/gazlo_eredmenyek_5.html