Cserkész Márciusi Emléktúra 2007.
2007. március 17.
Pilis

Cseya

Remek kis gyalogos- és kerékpáros teljesítménytúrával tette tiszteletét az 1848-as hõsök elõtt a 937. Szent Tarzicius Cserkészcsapat, illetve az általuk szervezett emléktúrán résztvevõk. A Pilisben vezetõ túra egyszerre tette próbára az ember fizikai, illetve tájékozódó (egyeseknek tajtékozódó) képességét.
Az indulás napján reggel háromnegyed hat felé indultunk el Hápival Rákoskeresztúrról, hogy kényelmes tempóban közelíthessük meg az indulási helyet, a csillaghegyi HÉV-megállóban. Odaértünkkor meglepõdve tapasztaltuk a jelentkezõk hosszú sorát. A nevezés és némi szöszmötölés után nekivágtunk az útnak, mely indításként az Ürömi úton egy igen jól sikerült emelkedõn vezetett fölfelé (egy kilométeren 107 méter szint), de utána kedélyesebbre fordult a dolog, jó darabig még egy országútis bolyt is szemmel tudtunk tartani. Üröm felõl elkezdtünk ereszkedni, majd hirtelen szembejött az országútis csapat, kiderült hogy elnéztek egy keresztezõdést, s ezáltal mi is, hisz õket követtük. De jó, lehetett visszamászni az elõzõ lejtõn. Egyébként térképet nem kaptunk, csak egy igen szájbarágós útvonalleírást, amely a helyismerettel rendelkezõknek bizonyára egyértelmû volt, én azonban csak súlyos fejvakarások közepette próbáltam kihámozni. Szerencsére Hápinak nem okozott ekkora fejtörést, így õ vezetett végig. A kis kitérõ után ráfordultunk a tízes útra, majd onnan Solymár felé kaptattunk fel. Pilisszentivánon a Gyémánt fogadóban volt az elsõ ellenõrzõ pont, ahol a kiscserkészektõl megkaptuk az igazoló aláírást. Innen következett az egyik legérdekesebb útmeghatározás, mert az alapján elkezdtünk bóklászni a közeli dûlõn, s ötszáz méterrel odébb érkeztünk Pilisvörösvárra, mint ahogy a leírás szerint kellett volna. Nézett is a többi túrázó, hogy miért érkezünk a másik irányból. No sebaj, elkezdtünk taposni a csobánkai emelkedõ felé, röpke kis technikai szünetet beiktatva. A második ellenõrzõpont Csobánkán a Cserkészparkban volt. Rövid szendvicsezés, orrfúvás, tanácskozás, felkészülés a Két-Bükkfa nyeregig tartó hosszú emelkedõre. Én személy szerint nem szeretem ezt a hosszú és fárasztó emelkedõt, de annál jobb érzés mikor az ember végre felér.
Innen egy nagyon jó minõségû és alacsony forgalmú erdészeti útra tértünk rá, csak úgy száguldottunk lefelé a gyönyörû színekben pompázó tavaszi erdõn keresztül. Már lent jártunk mikor megint szembejött egy adag országútis a kijelölttõl eltérõ utat választva, csak késõbb vált világossá hogy miért is. Beérve Pilismarótra a harmadik ellenõrzõ pontnál pecsételtünk (illetve pecsételtek nekünk), majd szusszantunk egy kicsit. Itt más kerekesek, kik nem bírtak a versenyszellemmel, jelezték, hogy korán érkeztek ide és még nem volt "nyitva" az ellenõrzõ pont- egyébként ez a probléma végigkísérte az útjukat. Mi szerencsére megfelelõ tempóban haladtunk, így nem kellett sehol sem várnunk. Dömösre beérve a templomnál vettünk egy jobbkanyart, s kitartóan elkezdtünk mászni a Szõke-forrás völgyében. Az út eleinte még aszfaltos volt, de ahogy haladtunk úgy vált egyre rosszabb minõségûvé, ami végül már vízmosásos-köves járattá változott. Bár kíméletlen volt, mégiscsak ez volt az egyik legélvezetesebb szakasz. A Király-kúti nyeregre érve ismét jó minõségû aszfalton döngethettünk a sikárosi rakodóházig, azaz a negyedik ellenõrzõ-frissítõ pontig, ahol szörppel és tölgyfamintás pecséttel várták a megfáradt túrázókat. Ezután jó lett volna egy huszárvágással leszáguldani Szentendre irányába, de a kiírás mást parancsolt: meg kellett még mászni Pilisszentlászló felé a Pap-rétet. Ez megint húzós egy mászásnak bizonyult, de az emelkedõkben az a jó, hogy egyszer mindegyik véget ér, a másik hogy lejtõ követi. Ez itt sem volt másképp, alig tudtam satuzni a kissé szerencsétlen helyen várakozó ötödik ellenõrzõpontnál. Innen viszont már tényleg Szentendre jött, majd a követtük az útleírást, amelynek egyértelmû célja az volt, hogy a fõutakat kihagyva valahogy beterelje a kerekeseket Pomáz felé. Itt már kizárólag Hápi irányítására hagyatkoztam, neki még volt energiája hámozgatni a labirintus-leírásnak is beillõ irományt. Pomáz felé haladva nyílt terepen olyan 80-90 km/h-s oldalszelet kaptunk, ami még errefelé is igen ritka, keményen kellett kapaszkodni a kormányba. Elmondhatjuk hát, hogy a cserkészek tényleg gondoskodtak a felejthetetlen élményrõl. Leküzdve a nehézségeket végre beértünk Pomázra a Templom térre, ahol megkaphattuk amiért "dolgoztunk": Kitûzõ, emléklap, zsíros deszka.
Kifújva magunkat, nyugodt tempóban hazatekertünk, aznap mindketten 150 km és 1800 méter szint felett teljesítettünk.