Királyrét K-50

 

 Régi öreg cimborám Varanus kolléga feldobott egy túralehetőséget május 2-ára, Királyrét K-50 néven.

Ebben a túrában a nyalánkság az volt, hogy nem csak azt az 50 km-t kellett letekerni, hanem az oda-vissza utat is.

 Már napokkal a túra előtt izgalomban voltam, mert ez előtt két hétig szinte alig ültem biciklin, és azért is mert még ennyit soha sem tekertem, valamint a táj szépsége sem elhanyagolható momentum.

Mondhatnánk a három pihenőnap közül a legalkalmasabb napot választottuk ki magunknak, mert nem volt hőség, de arra azért nem számítottam, hogy kemény +4°C-ot mérünk a reggeli 5:30-as indulás alakalmával. Mégis nagyon jó társaság verődött össze. Három kolléga, Cseya, Szabómikulás, Varanus és egy újonc BIS72, akivel a Critical Masson ismerkedtünk össze (és persze jómagam, Nyurga).

Az elénk tárulkozó alternatívák hadából a városon áthaladót találtuk a legalkalmasabbnak. Cseya felkiáltása után indultunk: -Én tudom az utat. Gondoltuk, innen már nem is lesz gond.

De mindezeket meghazudtolva Káposztásmegyeren az egyik kereszteződésben Cseya gyors fékezésére reagálva, Szabómikulás féktávon belülre merészkedve közelebbi kapcsolatot létesített a bicikli nyergemmel. Hiába, a dominó-elv itt is működik. A két bicikli összeakadt, de úgy hogy alig bírtuk szétráncigálni az út közepén, és a mögöttünk tornyosuló teherautó vezetője nem tudta, sírjon-e vagy nevessen. BIS72 találóan az üzekedő szarvasbogarakra asszociált a látványt tekintve. Szegény Mikulásnak viszont az ujja könnyebb sérülést szenvedett. De tanultunk az esetből, ha Cseya fékez, azt mindenkinek bejelentjük.J Ezt az eseményt fotózással ünnepeltünk meg és vígan kurjantottunk, mi jöhet még!?

 A városból kiérve a 2-es főút mentén haladtunk hol biciklisúton, hol pedig a főúton. Ahol tudtunk megálltunk, hogy szép fotókkal örvendeztessük meg az otthonmaradókat.

Vác nagy város, ezért örültünk a határában kezdődő biciklis útnak, de örömünket 50 méter után egy autókereskedés szegte, mely véget vetett biztonságos utunk édeni hitvilágának.

Mivel sok idő elment a fotózásokkal, kicsit gyorsabbra vettük a tempót, és már száguldoztunk is volna Kismarosra (ahonnan a TT indult), ha Vácról kifelé menet egyik kollégánk nem böki ki: - Na innentől már nem tudom, merre is kell menni?:-) Nagy kő esett le a szívünkről, amikor megláttuk a biciklisútra csábító táblát. Innen már autósforgalomtól mentes és látnivalókban bővelkedő biciklis út vezetett Kismarosra, amiből párat meg is örökítettünk.

 A teljesítménytúra az erdei kisvasút végállomásától indult, ahonnan kis cetlink (amin az útirány és az ellenőrző pontok helyei voltak) és sok jókívánsággal a háttérben indultunk neki a kirándulásnak.

A túra első része lassan emelkedett és Királyréten meg is találtuk az ellenőrző pontot, ahol az éppen kiérkezőnek tűnő pontőröket szépséges jelenlétünkkel ijesztettünk halálra. Mire ők „gyors” felocsúdásuk után, mindezt pecséttel hálálták meg.

 Innen már kezdődtek a hegyek (persze csak magyar szemmel) és lassultunk tovább az eddigi fénysebességünk alá, amit a tájban való gyönyörködéssel kompenzáltunk.

 Itt végre én is találkoztam olyan dombbal, amelyen 14% os lejtő volt kiírva. Nosza, Szabómikulással vissza is másztunk a tetejére kipróbálni mit is tud a domb. A táj teljesen lenyűgözött, jó volt újra ilyen helyeket látni és átadni magunk a hely lehengerlő varázsának.

 A cetlin megadott következő ponthoz közelítve (Kisinóci turistaház) már az is furcsa volt számomra hogy a kutya se vár minket, ami pár perces környék- és épület átfésülés után be is igazolódott. Itt már csak a pultos hölgy mutatott lefitymálóan a bélyegzőre: -Azzal pecsételhettek! Már itt látszott, hogy nem vagyok toppon, mert ha nem szólnak rám, otthagyom a sisakom…

 Innen Kóspallagra gurultunk be, ahol a helyi templom előtti kis tér rövid szusszanásra bírt minket. Itt BIS72-t Botticellire kereszteltük el (a „Bismarck” második helyen végzett), ami nála kivághatta a biztosítékot, mert szinte se szó se beszéd nekikeseredett, és a márianosztrai bisztróig (következő „frissítőpont”) meg sem állt. Mi persze ezen rövidzárlat külső jelei hiányában kezdtük keresni, mert azt hittük hogy rossz felé ment.J De ott szerencsére újra csatlakozott a dombokat megmászott, vert hadunk lelkes csapatához. A bisztróban már belépésünkkor szinte megfagyott a levegő, és mikor pecsétünket megkapva elköszöntünk, ők (a bérlettel rendelkező vendégek) még utánunk szóltak, „Egészségetekre”. Így mosollyal nyugtáztuk a helyet, és indultunk lefelé Szob irányába.

Itt már kezdett körülrajzolódni, hogy az általam tervezett 3 órás szintidőt nem tudjuk tartani…

Szobon Varanus kolléga már járt ezelőtt, ezért tudta hol lehet az ellenőrző pont, ahol szintén szerencsénk volt beszédbe elegyedni a „kocsmai edzést” tartó bajnoki csapat kissé már fáradt tagjaival. A táj szépsége után mindig akadt valami, ami vissza tudott zökkenteni a való világba.JJ

A következő e.p.-ig (Nagymaros hajóállomás) megismerkedtünk minden kerékpárúttal és attól messze elmaradó aszfaltképződménnyel, de a „Duna-part” legalább tele volt bicikliző emberkékkel, ami nagy örömöt váltott ki belőlem. Itt a part menti látnivalók elkápráztattak, a túlparton látható emberi létesítmények és a szűklátókörű pusztítás nyomai pedig felbőszítettek… Ezen a szakaszon már a fáradtság és az eddigi mozgáshiányom nem bírta elviselni a felélénkülő szembeszelet, és csokievésre, illetve a szép virágok fotózására megtorpanó csapatunkat pihenésre sarkalltam. De innen még én is lelkesen indultam tovább.

 

 Már szinte kőhajításnyira voltunk Nagymarostól, amikor megláttuk és szerencsére meg is örökítettük a Dunakanyar oly mesébe illő részét, hogy megállapíthassam: Gyönyörű ez az ország!

Nagymaroson már meg se lepődtünk amikor keresgélni kellett a pecsételő pontot, de szemfülesen az étterem belső recepcióján megkaptuk, amiért jöttünk. (nem egy nagy tál menü volt, pedig mindegyikünk már nagyon éhes lehetett). Hamár-homár, úgyis minden-mindegy alapon, és a hely szépségeit kihasználva, újabb fotósorozatot készítettünk, és elindultunk Kismarosra a túra végállomásához.

 A TT végén jól esett a kaja és pia, amit szervezőink eléggé keskenyen adtak, de legalább adtak. És gazdagabbak lettünk sok élmény társaságában egy emléklappal és egy kitűzővel. Ja, volt ami tetszett is és az a képeslap volt (további ajándékként).

 Innen úgy gondoltam, vonattal folytatom az utam hazafelé, mert az erőmön kívül a lelkesedésem is elhagyott, de akkor a barátokra lehetett támaszkodni, és segítségükkel mindannyian a drótszamár hátán indultunk haza. Mivel jó idő csak akkor volt, mikor a „dombok” között tekertünk, mindenki (akinek volt) felöltözve vágott neki a Pestre vezető hosszú útnak.

Visszafelé már se nevezetességeket, se 1-2 km-t pluszban tekerni nem volt kedvünk, ezért és Mikulásnak is köszönhetően fotó nem készült. Igen, miattad!

 Mivel hosszú volt az út és mi meg fáradtak, Gödön újabb frissítőpontot kellett beiktatnunk. A hely kiválasztása egy-két kollega óhaját, ízlését és undorát figyelembe véve eléggé nyögvenyelősre sikeredett, ráadásul itt pecsét helyett csak számlát kaptunk.J

Jó volt utána elindulni, mert aki nem nyújtotta ki izmait, annak pár km után elkezdett görcsölni, de Pestig baj nélkül elértünk. Mivel visszafelé nem volt nagyon látnivaló, és izgalom, gondoltam (tudat alatt) fel kéne már dobni a társaságot.

 Beértünk Káposztásmegyerre és megrohantak az emlékek (reggeli „karambol”) és ekkor a villamossíneken keresztülhaladva beugrott az öt évvel ezelőtti, Hápi mesterrel való bukásom a vonatsíneken. Mivel ez a momentum beugrott, a bicikli alólam nyomban kiugrott és Botticellire újból a frászt hozva, elfeküdtem az aszfalton. Varanusék gondolhatták, hogy jó-jó hogy megvártok minket, de hogy még le is fekszetekL… J. Ezt a látványosságot persze senkinek sem volt eszébe lefényképezni (bár Mikulásunk feltétele is teljesült: ember csináltaJ ). Itt köszönöm azért mindenkinek hogy segített felállni, leápolni, és jó szóval tartani. Innen már említésre méltó nem nagyon történt és mi is egyre kevesebbet beszélgettünk, mert mindenkinek csak egy cél lebegett a szeme előtt: Otthon, édes otthon!  J

Visszanézve nagyon jó túra volt, és tényleg jó csapat jött össze, amit így utólag is köszönök mindenkinek.
Ha valakit még érdekelne, kb. 170 és 180 km körülit teljesítettünk, de ha eléggé felkészültünk volna rá biztos nem lett volna ennyire fárasztó a visszaút (meg ha lett volna nálunk hangtompító).