Hollókõ-túra 2009.

A Napkelte-túrát megjárt csapat Süncivel kiegészülve ismét nekivágott, hogy ezúttal a Cserhát keleti dimbes-dombos útjait mássza meg. Reggel ötórai gyülekezõ után a késõket (igen, engem) bevárva rövid egyeztetés után Nagytarcsa majd Kerepes felé vette az irányt, hogy a hármas útra ráfordulván áttekerjünk a Gödöllõi-dombság útba esõ részén. Az idõjárás-elõrejelzések széllel és egész napos esõzésekkel riogatták a túrázni vágyókat, szerencsére ebbõl csak némi mérsékelt széllel kellett számolnunk, azt viszont szembe kaptuk. Aszódig haladós tempót tudtunk diktálni köszönhetõen a hét-nyolc kilométeren fokozatosan elnyújtott lejtõnek. A városból kifelé haladván a körforgalom után rövid, de velõs kapaszkodó következett, majd Kartalon a hivatalos teljesítménytúrákból már jól ismert egykor volt sörözõ kerthelyiségében megpihentünk, falatoztunk a magunkkal hozott elemózsiából, kulacsot töltöttünk.
Lassan összeszedtük magunkat és folytattuk a tekerést úti célunk felé kisebb falvakon keresztül, egy-két kivétellel jó minõségû aszfaltutakon keresztül, mely dombokat, szántóföldeket, kaporültetvényeket szabdalt ketté. Ekkor már a látóhatáron hosszan elnyúló Mátra felõl már borús hangulatú felhõk gyülekeztek, próbáltuk saccolni, hogy vajon hogyan és miképpen tudjuk kikerülni a beígért zuhét. Szarvasgede határában két kapatos úrfi a kerékpárját tolva figyelmeztetett bennünket, hogy vigyázzunk, a településen rendõrök vannak. Valamiért egyértelmûnek vették, hogy aki két keréken közlekedik, azt hasonló állapotban teszi, mint õk, ergo a zsaruk veszélyt jelentenek rájuk. Hiába, a szolidaritás! Mint kiderült valószínûleg egy kátyúból adódó koccanás miatt voltak kint helyszínelni a rendõrök. Csécse felé karikázva már megérkeztek az elsõ kósza esõcseppek, de ami ennél is zavaróbb volt, az a nagy számban elõforduló muslicahad volt, mindenkinek a ruháját kipettyezték a felelõtlen rovarok. Míg Csécse elég rendezett falu benyomását keltette, addig a következõ kis település, Ecseg épp az ellenkezõjét mutatta, bennem kellemetlen érzéseket ébresztett a lepusztult házak és környezet látványa. Itt már ízelítõt kaptunk a Cserhátból, illetve a ránk váró emelkedõbõl, de nem volt semmi zsákbamacska, hiszen elõttünk tornyosult már egy domb, és nem volt kétséges, hogy azt is meg kell másznunk.
Kozárd, melyrõl a tábla is hirdette hogy a "Palóc út" része, mûködõ kúttal és a Nagy-Mezõ-hegy irányába vezetõ jó kis strapás emelkedõvel várt, mely röpke két kilométeren 160 méter szinttel kínált meg minket. Fent földmérõk dolgoztak, melyek felbukkanását, fõleg a természetben már egyre negatívabban tudom csak értékelni. Vajon mit akarnak arra a helyre építeni, telepíteni, amit csak szimplán békén kellene hagyni!?
Elkezdtünk lefelé száguldani, fõleg azért, hogy egy végre felbukkanó kerékpárost beérjünk, s megérdeklõdjük merre, s hogyan? Kiderült hogy egy országúti verseny befutójára igyekszik, amit nemsokára mi is láthattunk. Alsótoldra beérve ugyanis éppen polgárõrök zárták le az úttorkolatot, s vártak a versenyzõk felbukkanására. Nem semmi, hogy pont idõben érkeztünk, megvártuk az elsõ pár bolyt elsuhanni, fotóztunk, szurkoltunk. Mi is elindultunk, s egy hirtelen ötlettõl vezérelve felkapaszkodtunk az egyik társaságra. Mint késõbb magunk is tapasztalhattuk, elég kemény emelkedõkön voltak túl a srácok, kifáradhattak, így nem csoda, hogy különösebb erõlködés nélkül tudtuk tartani a tempójukat még montival is. A következõ elágazásnál elhagytuk egymást, hisz másfele vezetett utunk.
Hollókõ határában megálltunk a falu emblémájaként is szolgáló hollószobornál egy-két fotó erejéig. Eztán megkezdtük a mászást a vár felé elõbb aszfalton, át a gépkocsival túrázók megfejésére berendezkedett parkolón, s onnan egy köves felfelén egész a dombtetõig, ahonnan közvetlen rálátás nyílt mind a középkori épületre, mind az azt övezõ nyugalmat és harmóniát sugárzó tájra. Letettük magunkat a panorámával szembeállított faasztalhoz, táplálkoztunk, kalóriát, ásványi anyagokat, s folyadékot vittünk be megfáradt szervezetünkbe. Bár elõször tíz órás érkezéssel számoltam, ezt jócskán meghaladtuk, mert mint Mikulás is megfogalmazta, a fényképezõgép alig pár deka, a kerékpáros(oka)t mégis órákkal visszatarthatja. Miután már láttuk amit a természet nyújthatott, kevés hajlandóság mutatkozott arra, hogy a várat belülrõl is megtekintsük, így csak Varanusszal és Süncivel mentünk be megtekinteni a kissé szegényesre sikeredett tárlatot, viszont az annál jobb állapotba hozott mûemlék belsõ tereit. A várfokokról így viszont jobban tudtunk fotózni, még a kerékpárõrzésre hátramaradt csapatunk többi tagját is, Mikulást, Petyát és Botticellit. Az érmekészítõ készülék hiányosságairól és a használati utasítás el nem olvasásából származó igen borsos áru selejtre ennél az egy mondatnál többet nem óhajtok vesztegetni.
Visszaérve a többiekhez átvettük Mikulás ötleteit a visszaútra tekintve, azért hogy ne legyen olyan "vérszegény" a túra. No hát nem lett az. Kezdetnek legurultunk a palóc ófaluba, megtekintettük a jellegzetes tornácos házakat, rácsodálkoztunk az étlapon feltüntetett összegekre, szokásos csoportfotó, aztán hajrá! Ahogy számítottunk rá, Cserhátszentivánig néhol 50-60-as lejtõ várt minket, de tudta mindenki hogy ennek meg is lesz a böjtje. A hullámvasutazásnak itt, hogy úgy mondjam amplitudósabb formájával találkoztunk, mert az emelkedõk és a lejtõk nem álltak meg a megszokott négy-hat százaléknál, hanem nem átallottak felszökni tíz-tizennégyre is. Ez az állapot egész a Bokor nevû településig tartott, mely valami bimbózó civilizációnak néz ki a "vadonban", hisz rc-versenypájája (távirányítós kisautó), internetes pontja is van, még a helységtábla mellett is fennen hirdeti hogy: www.bokor.hu. Jó.
Tekerésünket erdészeti úton folytattuk, mely egyszerre csak egy sávú közlekedésre volt alkalmas, ha valaki ezt kétségbe vonná, az kicsit odébb megtekinthetett egy orrbavert Suzuki illusztrációt is. Késõbb láttunk egy behajtani tilos táblát, meg egy "Csak honvédségi engedéllyel" kitételt is, de hát nem azért erõlködtünk idáig, hogy visszaforduljunk, meg késõbb bebizonyosodott, hogy ezt más se veszi véresen komolyan. Hosszúra és keményre sikeredett erdei mászás után, melyet még az ekkorra már megérkezett szemerkélõ esõ is keserített, egy sorompóval lezárt turistaösvényhez értünk, de ezt még országúti kerékpárral érkezett társunk is tekerhetõnek értékelte. A Sas-bércre felérve megcsodálhattuk a kilátót, meg kissé megütköztünk a belépõ puszta tényén, de aztán arra jutottunk, hogy inkább kelljen fizetni érte valamennyit, mint hogy olyan állapotban legyen, mint mondjuk a Gyertyánosi-kilátó. Bár nem feltétlenül van kapcsolat a két dolog között. Bámészkodásunkat átható motorbõgés zavarta meg, mely mint kiderült vagy egy tucat motorkerékpárostól és két autótól származott. Hogy hogyan tudtak feljönni az rejtély és maga az eljárás, hogy oda képesek voltak felpöfögni elég sokat rontott az egyébként szimpatikus társaság megítélésén. Ekkor már az esõ igazán rákezdett, mindenki erõsített a ruházatán, az igazi csapatszellem meg akkor mutatkozott meg, mikor Mikulás erõtlen felvetését (márhogy Aszódtól vonattal kívánná befejezni a túrát) egyöntetû felháborodás és lehurrogás övezte. Klassz pillanatok ezek!
Hátra volt még a Bujáki vár megtekintése. Ez szerencsére nem igényelt különösebb kitérõt, a bércrõl való kacskaringós és tempós ereszkedés után egy keresztezõdésnél szûk földutas-sziklás ösvény vezetett felfelé. Mikulás, Petya és Botticelli elõrement, hármunkban viszont már kevés ingerencia maradt, hogy az esetleges semmi reményében feltoljuk a bringákat. Ez be is vált, mert a többiek elmondása alapján ott a semminél nem sokkal több dolog volt, így hát a bujáki várrom lerendezve egy életre. Innen utunk tovább vezetett lefelé, támogatva a széllel, mely egyben az esõt is hozta utánunk. Ha elég jól haladtunk, akkor mindig az esõ elõtt tudtunk járni két keréknyommal. Ekkor már szemünkkel kerestünk a településeken valami vendéglõ-szerûséget, mert azért nem ártott volna valami melegebb táplálék sem ilyen volumenû erõpróbánál, de sajnos a helyi késdobálóknál jobbat nem találtunk és hát nem effajta kihívásokra vágytunk. Kisbágyon egyöntetûen benéztünk egy elágazást, ezért jutalmunk egy feleslegesen megtett hatvan méteres emelkedõ volt, de akkor már ezt sem éreztük terhesnek, jó néven vettük, hogy a szél végre egyszer ilyen hosszú út végén minket támogat, a 27-30-as tempó a mögöttünk hagyott távolság ellenére könnyûszerrel ment. Héhalmon megálltunk egy ház elõtt öt percre meggyezni, amit a tulaj elfeledett idejében szüretelni (vagy csak nem foglalkozott vele).
Aszódra beérkezvén hiába néztünk megfelelõ helyet, míg megkérdeztünk egy fiatal párt, aki útbaigazított minket, így egy pizzériánál kötöttünk ki. Míg az üzlet elõtti lócákon várakoztunk a megrendelt sült tésztákra, szép csendesen beért minket az esõ. A pizzák majszolgatása közben az esernyõkké avanzsált napernyõk alatt átbeszéltük a maradék útvonalat, meg a kilométer-növelõ szándékkal eltervezett kerülõút kútbaesését. Kellett némi lelkierõ, hogy útnak induljunk, hisz az izmok beálltak, a bõséges étkezéstõl eltunyult a test és a lélek egyaránt. De hát elõttünk volt még több mint harminc kilométer, és lelke mélyén senki sem akart ennyire a végén vonatra szállni. Így hát nekivágtunk, de száz méter után egy benzinkútnál le is álltunk, hogy átértékeljük a szükséges világítást, meg az esõvédõ ruhákat. Mindenki felvette, felkapcsolta amije csak volt és irányba helyeztük magunkat, Gödöllõig meg sem álltunk. Itt bevártuk egymást, s már az esõtõl nem is zavartatva kitartóan tekertünk Isaszegen át Budapestig. Mikor elbúcsúztunk egymástól, mindenkin csak a saját elégedett és feldobott vigyoromat láttam visszatükrözõdni. Remek túra, remek csapat és remek hangulat, hát kell ennél több egy kerékpáros megmozduláshoz?
Táv: 197 km, megmászott magasság 1716 méter.


Képek: http://kep.tar.hu/cseya/50642502#2
     http://picasaweb.google.com/papp.dani53/Holloko20090620?feat=directlink
     http://picasaweb.google.com/fgdgahfg/Holloko20090620#