Rohanás, munka, bevásárlás, ajándékok tömege és feszült, plázákban és az utakon hömpölygõ embertömeg. Beköszönt december 24. és hírtelen kitisztul minden, nem kell dolgozni, a vásárlásból is már csak az apraja marad, csak a készülõdés az estére, az ünnepre, de a szervezet csak pörög tovább. Neki nehezebb átállni. Család, közeli és a rég nem látott rokonok, akik sokszor csak az ünnepek alkalmából jönnek össze néhány órára, beszélgetni kicsit mi is történt tavaly óta. De a szervezet csak nem akar nyugodni, hiányzik neki a pörgés, a mozgás. Még anno november második felében szökött ki egy gondolat Szabó Miki nyelvérõl: „Két ünnep között fel kéne menni Kékestetõre.” Nem vagyok én semmi rossznak elrontója, fõleg, hogy ebben az évben még nem jártam a csúcson, csak Mátraházáig jutottam a Mátra-túra alkalmával. Ideje lenne a csúcsra is felmenni, de csak ha jó az idõ.
Karácsony másnapjának reggelén nézegettem az idõjósok sokszor hihetetlen elõrejelzéseit, s olyan érzés fogott el, december 27.-én kellemes lesz az idõ a csúcshódításra. Gyors tájékozódás webkamerán keresztül és az érzés gondolati szintre jutott. Csak a sípályán van némi jég, a többi porzik, na nem a hótól, hanem a portól. Rövid szöveges üzenet az ötletgazdának, melyet egy körüzenet követett, s kettõnkön kívül valahogy senki nem lelkesedett a dologért az idõjósok jelzései alapján.
Na mindegy, ha már meg kell (f)ázni, ne itthon legyen. Reggel nyolc órás vonatot beszéltük meg Mikivel Rákoscsabáról. Hajnali kelés nehezen megy, kedv is hanyatlóban, de ha már megbeszéltük, uccu neki. Forró tea a kulacsba –nem is tudom minek, úgyis kihûl- réteges öltözködés, némi jó reggelt szelet maradék a zsebbe, s irány a pékség friss péksüteményért. Vannak az örök mondások, ne a túra elõtt, alatt próbáljon ki az ember új dolgokat. Nem fogadtam meg és irány a Csabagyöngye utcai pékség.
-Jó reggelt, vásárolni lehet?
-Nincs nyitva a pékség, mi kellene?
-Túróstáska.
-Az nincs, csak kenyér.
Na errõl ennyit. Majd Hatvanban, mert mindjárt indul a vonat. Az állomáson még egy kutya se, s épp csörgetném Mikit telefonon -vajon neme újtelepet beszéltük meg- mikor feltûnik a peronon. Valahogy megint nem lepõdik meg, hogy egy egész napos túrának két kulaccsal a tartóban vágok neki, s ezt szóvá is teszi.
Percre pontosan befut a vonat, azaz újfajta piros hernyó, ajtó nyílik, felszállunk, bringákat rögzítjük a biztonsági övekkel (jobb megoldás, mint a fellógatás) és letáborozunk a legközelebbi négyes üléshez. Nem kell sokat várakozni, mindjárt kiderül, hogy Miki szokásos nagytáskája tele van karácsonyi sütikkel és teával töltött termoszokkal. Gyorsan suhanunk a kényelmes vonaton, közben egyeztetjük a pontos útitervet. Csány, Gyöngyös, Kékestetõ, Gyöngyös, Gyöngyöspata, Szücsi, Hatvan lesz a mai pensum. Hamar Hatvanban találjuk magunkat. Mivel kaller nem jött, így olcsón utaztunk. Hatvanban sokat nem idõzünk. Vonatból ki, lépcsõn le, lépcsõn fel és máris azon kapom magam, hogy Miki után közel 30-as tempóval haladunk Csány felé. A dombok között Miki is beáll a szokásos tempójára, így van idõm a tájban és az állatokban gyönyörködni. Õzek, fácánok, ragadozó madarak kísérnek alacsony forgalmú utakon, s csak egy Petyának szánt kép erejéig állunk meg Atkár elõtt.
Gyöngyösre érkezvén a 3-as úton haladunk a városban, egy gyors sávváltás és irány a balra kanyarodó. Itt köszön elõször a tudatalattiba, innen biz, mászni kell. A villanyrendõröknél eléggé torlódik a forgalom. A településtábla után a bringautat választjuk az autók helyett.
A Mátra kapujánál némi fotó és egy bringás tûnik fel, cáfolva a tényt, ilyenkor senki sem teker a hegyen. Következõ megálló Mátrafüred, ahol Miki megválik néhány ruhadarabtól, aztán irány felfele. Sástó után picivel gyors fotó, mert a kilométer számlálóm átfordult 30000-re, s ezt meg kell örökíteni. Szerpentinen haladunk felfele, gyönyörû a kilátás a sok helyen hiányzó fák miatt. Néhány jeges vízátfolyás teszi világossá, lefelé nem kellene majd száguldani. Mátraházán nem álltunk meg. Egy jobbos kanyarral és 10 százalékos meredekkel megkezdtük a csúcs el45;tti utolsó 3 km-t. Elõször a sípályát tekintjük meg, majd egy-két fotó erejéig meg-megállunk, s végül ebédidõ után kicsivel fent találjuk magunkat hazánk legmagasabb pontján, december vége felé. Sokszor hallottam, tiszta idõben az É-i sípályáról látni lehet a Tátrát, s most sok év után végre ezt is megcsodálhattam. Az emlékkõnél csoportképet készítünk, melyet egy ázsiai család is lencsevégre kap, gyors lakatolás és irány a kilátó. Vagy 100 db lépcsõn mászunk felfelé (lift is van), érzem a térdemen. Egy ajtót kinyitva a nyitott kilátóban találjuk magunkat. Miki meg is jegyzi: itt hideg van, brrrr. Gyors fényképezés, körbenézés és megyünk egy szinttel lejjebb. A zárt kilátó részen a régmúlt idõszakát idézi a berendezés, s a fenti nyílt rész élményébõl ugrik be, miért is itt van a kisüveg kiállítás. Tudjátok olyan, mint a féldecis a bótba. Csak ezek a világ minden tájáról érkezetek. Az ablakra is ráférne egy külsõ pucolás, de azt lenézve a mélybe tudom, miért nem vállalja Mariska néni, a takarító. Lent még Miki bemutatja milyen erõs ember, s félmeztelenül pózol a fényképezõnek.
Jöhet a gurulás, óvatosan, épségben kéne hazaérni. Mátraházán kötelezõ megálló a Csülök büfé. Egy idõs kiránduló hozza vissza babgulyásos tányérját a pulthoz, s megjegyzi, ez épp olyan finom, mint régen. Én házi tormával és 20 deka fõtt-füstölt csülökkel meg egy forró teával, társam egy lángossal csillapítja a kalóriavesztést, hol máshol, mint a büfé elõtti szabadtéren, az asztalnál. Már a rendeléskor is kérdezte a büfés: nincs e hideg lefele, de mikor látta, hogy kint ülünk szóhoz sem jutott.
Tovább lefele 40 körüli tempóban, óvatosan nem úgy, mint nyáron. Füreden bevárjuk egymást, majd Gyöngyösön egy jobbos kanyarral belevágunk abba, amint mindketten ismerünk, de nem a kedvencünk. Ez a Gyöngyöspatán át Hatvanba vezetõ hullámvasút. Hosszú szakasz, sok a meredek föl-le, csak Rózsaszentmárton után állunk meg egy kotrógép megtekintése miatt. Szép kis vasdarab, elgondolkodunk rajta, hogy is vihették oda. Petõfibánya érintésével Lõrinciben ér minket a sötétedés. Lámpa felkapcsol és innen hátszéllel, kellemes 30-as tempóval utazunk egészen Hatvanig. Jegyvásárlás és ismét a piros hernyón ülünk, utazunk hazafelé.
Kellemes nap volt és a megtett 120 km alatt megismerhettük az enyhe téli Mátrát kétkeréken.
A meg(f)ázás is elkerült. Aztán persze jött az irigykedés a többiek részérõl…